Ha tetszett, oszd meg kérlek!
  •  
  •  
  •  
  • 1
  •  
    1
    Share

23 éves. Arról mesél, hogyan verték őket a ruhagyárban, ahol dolgozott. Remegő hangon mondja, reméli, a lányának már nem kell gyárban dolgozni és hiába hagyja most magára, bízik benne, így teremthet neki jobb jövőt.

Mérgező anyagoktól, vegyszerektől felhabzott indiai folyókat nézek a monitoromon. Éjjel-nappal permetezett amerikai gyapotföldeket. Lehetetlen körülmények között robotoló munkásokat egy indiai ruhagyárban. Divatrajongóként, vásárlóként, de még talán hobbivarrónőként is azt gondoljuk, ruhát készíteni nem a világ legveszedelmesebb foglalkozása.

A The True Cost című film azonban rácáfol erre és megmutatja a divat flitteres, kristályokkal, gyöngyökkel kivarrt felszíne mögött álló gépezet mocskát.

Ha egy kicsit beleolvastok a fenntartható divattal foglalkozó blogokba, előbb-utóbb szóba kerül a The True Cost című 2015-ös dokumentumfilm.

Andrew Morgan, a film rendezője, nem foglalkozott annál többet a divattal, mint amennyit a ruhavásárlók nagy többsége. A 2013-ban összedőlt és közel 1137 ember halálát követelő Rana Plazáról készült fotók azonban annyira megrázták, hogy úgy döntött, feltesz néhány nagyon egyszerű kérdést.

Kik készítik a ruháit, amiket nap mint nap visel? Milyen körülmények között dolgoznak? Mennyit keresnek?

Tényleg nagyon egyszerű kérdések ezek, de ha hozzáteszem, hogy jelenleg a világ második leginkább környezetszennyező iparágáról van szó, el tudjátok képzelni, mibe tenyerelt bele.

Az utolsó csepp a pohárban

Én először 2016 áprilisában láttam a filmet a Netflixen. Miután végignéztem, eldöntöttem: köszönöm, nem kérek a fast fashionből. Úgy éreztem, más megoldásokat kell keresnem, és az én szintemen, az én eszközeimmel beszélnem kell arról nekem is, ami a divatvilágban történik. A blog bemutatkozó oldalára a filmből írtam ki adatokat, hogy legyen némi elképzelésetek a fast fashion (azaz a „gyorsan olcsót és sokat”) világáról.

A The True Cost nálam csak az utolsó csepp volt a pohárban, de voltak, akik a filmet látva váltottak klasszikus divatblogról fenntartható divatról szóló blogra, vagy emiatt vágtak bele a blogolásba.

A film sokkoló háttérinformációkat juttat a birtokába annak, aki rászán az életéből másfél órát.

Most, hogy másodjára is végignéztem, a következő három gondolat érintett meg a legjobban.

Ruhát varrni nem a világ legveszedelmesebb dolga, nem igaz?

Erre a megállapításra jutott egy amerikai ruhamárka korábbi beszerzési vezetője a filmben. Sokkal rosszabb munkák is léteznek, sokkal veszedelmesebb feladatok, ráadásul a legborzalmasabb gyárakban (úgynevezett sweatshopokban, szélsőségesen szegény munkakörülmények között, fájdalmasan alacsony bérért) dolgozók számára sokszor nincs is egyéb alternatíva, hogy eltartsák magukat és a családjukat.

Forrás: The True Cost

Ruhát varrni valóban nem olyan veszélyes, mint például egy kínai bányában dolgozni, de a filmben elhangzottak szerint a ruhagyárakban nem csak európai szemmel nézve uralkodnak rettenetes körülmények. Állandó a forróság, a festéshez, anyagkezeléshez pedig vegyi anyagok gőze a levegőben, 16 órás munkanap, heti hét nap munka. A Rana Plaza összeomlása óta tudjuk, mennyire lehetnek biztonságosak ezek a többemeletes épületek, ahol a pólóink, a farmerjaink vagy a koszorúslány-ruháink készülnek.

Nem ebből, hanem egy másik dokumentumfilmből derült ki számomra, hogy ha egy ruhadarab drágább, akkor is a gyártási költség emelkedik a legkisebb (szinte elhanyagolható) mértékben. Amíg a dolgozó alig kap valmivel többet egy Hugo Boss öltöny gyártásakor, a márka lényegesen nagyobb hasznot könyvelhet el.

Forrás: The True Cost

Forrás: The True Cost

Lehet, hogy a legnagyobb márkák munkát teremtenek a világ legszegényebb vidékein dolgozó embereknek, de mi az ára annak, hogy dolgozhatnak? Éjjel-nappal robotolhatnak, a családjuktól elszakított anyák, a nyugati világ ruháiért vérükkel fizető gyerekek kerülnek a gyártósorra. A környezet mocskos, szennyezett, így is épp csak megélnek, ráadásul a környezetszennyezés miatt az emberek folyamatosan betegszenek meg.

Miért gondoljuk, hogy a ruhák iránti szenvedélyünk nincs hatással a bolygónkra?

A ruhaipar nem a ruhák kiszabásától kezdődik és boltokba kerülésével ér véget. Egészen hosszú – 101 lépésből – álló folyamat, amelynek csak 6–8 lépése érinti India, Kína, Banglades vagy Kambodzsa ruhagyárait.

A 101 lépés között ott van a gyapottermeléstől kezdve a bőrcserzésen át a szállításig minden, amire elsőre nem is gondolunk. Sokkal kevesebbet beszélünk arról, hogy milyen hatása van a bolygóra, ha génmódosított, szinte folyamatosan termő gyapotot ültetünk a földbe, amely ráadásul hajlamos a növénybetegségekre és folyamatosan permetezni kell. Vagy gondoljatok arra, hogy a bőr megmunkálása miatt naponta 50 millió liter méreganyaggal szennyezett vizet engedünk csak egyetlen folyóba.

Forrás. The True Cost

Forrás: The True Cost

Forrás: The True Cost

A gyártók azt szeretnék, hogy egyre több ruhát vásároljunk, a média segít nekik abban, hogy elhiggyük, mindig a legújabb trendek szerint kell öltöznünk. Szezonból (ahol az új trendek megjelennek) viszont már nem 2–4 van egy évben, hanem 52.

Mi pedig egyre több ruhát vásárolunk. Nem azért, mert szükségünk van rá, hanem mert jólesik magunkat megjutalmazni, vagy mert szomorúak vagyunk, vagy mert unatkozunk, vagy mert egyszerűen szeretjük a vásárlás élményét.

Mivel egyre több ruhát vásárolunk, egyre olcsóbban is szeretnénk ehhez hozzájutni, így megkeressük azokat a lehetőségeket, ahol olcsón és gyorsan vehetjük meg a legtrendibb darabokat.

Ma már nemcsak az előállítás okoz problémát, hanem az az irdatlan felesleg, amit azért gyártunk, hogy kidobjuk.

Hogy majd a turkálóban megveszik? Maximum a bekerülő ruhamennyiség 10 százalékát. Majd a szegény országok lakói elhordják? Higgyétek el, annyi ruhát dobunk ki, hogy nincs annyi szegény ember a bolygón, akinek ennyi ruhára lenne szüksége. Évente 11 millió textilhulladék keletkezik csak az Egyesült Államokban.

Forrás: The True Cost

Ezek az olcsó, többnyire nem újrahasznosítható darabok óriási szeméthegyekben 200 év alatt ha lebomlanak, és bomlásuk során folyamatosan mérgezik a levegőt a bennük található vegyszerek miatt.

Miért gondoljuk, hogy a ruhák iránti szenvedélyünk nincs hatással az emberi életekre?

Mert az a fentebb felsorolt rengeteg mérgező anyag aztán belekerül a talajba, a vizekbe és a levegőbe. Az olyan régiókban, ahol például gyapottermeléssel vagy a bőrök előkészítésével foglalkoznak a kémiai anyagok hatása már megjelent bizonyos betegségek és rendellenességek formájában.

Forrás: The True Cost

Ezek persze jelen voltak eddig is, de az elmúlt húsz évben az esetek száma drasztikusan emelkedett. Születési rendellenesség, rák, mentális betegségek, bőrbetegségek egyre gyakrabban fordulnak elő. De a betegségek nem csak a harmadik világot érintik, Amerika gyapottermő vidékein a daganatos megbetegedések száma emelkedett.

Ezek után tényleg nem egyszerű besétálni a H&M-be vagy rendelni a Zara webshopjáról anélkül, hogy ne villannának a fejünkbe a fenti képek. Sajnos, úgy tűnik, tényleg nagy a baj, de szerencsére léteznek alternatív megoldások. Egyelőre még ki kell taposni az utat, nagyon észnél kell lenni.

Újságíróként tudom, hogy a divatot és a divattal kapcsolatos híreket (akkor is inkább azt, amiben szörnyűségek szerepelnek) elég könnyű eladni. A divatot könnyű és jó utálni és nagyon lehet szeretni, akit pedig nem érdekel, annak ott vannak a gazdasági és környezetvédelmi vonatkozású hírek. A márkák felismerték, hogy a Rana Plaza után óriási bombaként robban minden olyan hír, ahol emberek halnak meg, miközben a nyugati világ ruháit gyártják. Ráálltak arra, hogy fenntarthatósággal kapcsolatos törekvéseikről, „kollekcióikról”, eredményeikről adnak ki nyilatkozatot.

Mindent összevetve igazán nincs egyszerű dolga a valóban tudatos – és stílusos – fogyasztónak ruhavásárlónak. Nagyon utána kell járni mindennek, át kell gondolni, mit veszünk meg.

Ha tetszett a bejegyzés, osszátok meg a Facebookon is. <3 Ha nem szeretnétek lemaradni az új posztokról, kövessétek a blogot Facebookon és Instagramon is.


Ha tetszett, oszd meg kérlek!
  •  
  •  
  •  
  • 1
  •  
    1
    Share