Tavaly októberben megfogadtam, hogy fél évig nem vásárolok ruhaneműt. Aztán annyira belejöttem a dologba, hogy még fél évet ráhúztam a fogadalomra. Bár még nem telt le az egy év, már voltak, akik megkérdezték tőlem, mi lesz utána. Azt feltételezem, hogy aki egyszer életmódot váltott, az nem esik vissza – már csak a lelkiismerete miatt sem. Nem én vagyok az egyetlen Magyaroszágon, akiről tudni lehet, hogy egy évig nemet mond(ott) a ruhavásárlásra, így meg tudtam kérdezni.

2015-ben Evelin és lánya, Barbara döntöttek úgy, hogy nem vásárolnak egy évig. Ez önmagában is elég nagy dolog szerintem, de a történethez sokat hozzátesz még az, hogy egyrészt ők anya és lánya, másrészt úgy emelték a tétet, hogy az egy év alatt nem vették fel kétszer ugyanazt a ruhát.

A Nők Lapja Café és a Tudatos Vásárló az egy év lejárta után írt róluk – a cikkekért kattintsatok ide és ide. Számomra azért vált aktuálissá, hogy felkeressem őket, mert lassan az én évem is lejár, és kíváncsi voltam, mi történt velük azóta, a (ruha)vásárlási szokásaik hogyan változtak meg 2015 után.

Az interjú kivételesen írásban készült. A kérdéseimre Evelin és Barbara külön-külön válaszoltak, így számukra is meglepetés a közös interjú.

„Alapvetően semmit nem vettünk”

Azt nyilatkoztátok a Nők Lapja Cafénak, hogy vásárlási mániában szenvedtetek. Azóta rájöttetek, mi volt ennek az oka? Egyáltalán volt valami, vagy egyszerűen csak egy hobbi volt számotokra a vásárlás?

Evelin: Nagyon mélyre nem ástunk magunkban a vásárlási mánia miatt. Én szerintem a gyermek-, kamasz-, fiatal felnőtt korom minimális ruhatára miatt vásároltam, halmoztam fel annyi mindent. Mindenesetre irreálisan sok ruhánk lett az évek alatt – jórészt a turkálókból. A kincsvadászat engem nagyon vonzott. A végére már nemcsak belefulladtunk a ruhákba, de nem érdekelt a vásárlás sem. A ruhákat nem tudtuk felvenni és kihasználni, de kidobni azért sajnáltuk volna őket.

Barbara: Részemről az lehetett mögötte, hogy nem találtam a stílusomat, így volt sok-sok ruhám, ami mind más stílust képviselt, de egyik sem volt az igazi. Az akkori ruháim 50–60 százalékától azóta megszabadultam, és egyáltalán nem hiányoznak. Az elmúlt fél évben a japán Marie Kondo-módszer szerint selejtezek (ruhákat és minden mást a lakásban), így tényleg csak az marad, ami örömet okoz, jól érzem benne magam, illetve praktikus is.

Én a ruhadarabokon kívül cipőt, táskát, kiegészítőket sem veszek, de a ruhacsere, az ajándék vagy a sminktermékek például beleférnek. Ti hogyan határoztátok meg a szabályokat?

Evelin: Alapvetően semmit nem vettünk. Néha azért muszáj volt valamilyen funkcionális darabot beszerezni, például futócipőt. Később a ruhák mellett sok cipőtől, táskától is megváltunk – 2016 a tárgyak elengedésének éve volt leginkább. A ruhacsere belefért, az ajándék is. Sminktermékek és kiegészítők is felgyűltek korábban – így eszünkbe sem jutott venni.

Egyszer viszont vettünk egy-egy jó minőségű napszemüveget, amit addig nem engedtünk meg magunknak. És hetente jártunk fodrászhoz, ami igazi jó szokásunkká vált.

Barbara: Nem vettünk semmit, bár nyilván ha egy szempillaspirál kifogyott, akkor lehetett pótolni. Manikűröshöz, fodrászhoz jártam sűrűn, mert kellett valami plusz dolog, egyébként azóta ezeket is megoldom magam. Cipőt nagyon ritkán vettem előtte is, inkább örök darabok voltak a ruhatáramban.

Viszont a ruhacsere jól jött, mert akkor még ipari környezetben dolgoztam, és oda azért nem annyira jó csipkeruhában bemenni. Azért volt erre is precedens, mivel nem vettük fel kétszer ugyanazt a szettet, és az irodakompatibilis nyári ruháim száma azért véges volt. Bár feszegettük a határainkat, azóta tudom, hogy teljesen minimalista irányba nem tudnék és nem is szeretnék elmenni.

„Simán ki lehet bírni”

Éreztétek azt az egy év alatt, hogy hiányzik a vásárlás?

Evelin: Egyáltalán nem hiányzott a vásárlás. A napi szetteket próbáltuk jól megalkotni, egyrészt ez kötött le minket, másrészt a kreatív munka, ami a saját blogunkkal – napi posztok készítésével – járt. Egy űr betöltve: bármi is volt az!

Barbara: Nem igazán, nem kötnek le a plázák azóta sem. Simán ki lehet bírni. 🙂

Próbálkoztatok gardróbvásárral, de csalódtatok. Miért?

Evelin: Néha jól sikerült, néha borzalmasan. Volt, hogy a körülmények voltak rosszak, de nincs üzleti érzékünk különösebben, az lehet a baj. Szerintem vásárolni lenne könnyebb az ilyen rendezvényeken. Szerencsére jöttek barátnők is, alapvetően jól szórakoztunk, de sokszor a fizikai fáradtság és a sikertelenség miatt frusztráló volt.

Barbara: Nem vagyok kereskedő típus, nem tudok ilyen szituációban jól érvényesülni, úgyhogy csak feszélyezett a helyzet. De a látottak alapján nagyon szomorú az a tény, hogy mennyire elértéktelenednek a ruháink a butiktól a ruhacseréig.

Azóta többször szerveztetek ruhacserét. Mik a tapasztalataitok?

Evelin: A zárt körű, barátnős, jó ismerősök közötti ruhacserék sikerültek jól, a nyílt nagyon nem. Mások örömének nagyon tudok amúgy örülni: főleg, ha a mi ruháinkat vitték el.

Barbara: A barátnőm szervezett egyet a múlt héten. Haza nem hoztam semmit, de jó volt látni, hogy a barátnők, illetve az ismerősök találnak a ruhatárukba illőt a nagy zsákból, amit vittem. Ez volt az utolsó zsák, ami maradt a „konmaris” tavaszi kipucolásból. A többi öt zsák a Vöröskeresztnek ment.

„A kirakatokon nevetni szoktunk, főleg a fast fashion boltokén”

2015 óta észrevettetek-e valamilyen változást magatokban a ruhákkal, ruhavásárlással kapcsolatban?

Evelin: Nem érdekelnek már úgy a ruhák, mint régen. Az öltözködés persze igen. Őszintén szólva: nem sok dolgot vettem azóta; és még mindig csökkentem a ruhakészletem vagy cserélem át jobb minőségűre, tartósabbra szép lassan. Nagyobb kihívás, hogy a meglévőkből alakítsak a komfortzónámon kívüli jó szetteket.

A kirakatokon nevetni szoktunk, főleg a fast fashion boltokén. A leárazások sem érdekelnek. Kuponnapok sem. Ezeket más szemszögből nézzük már, értelmesebb dolgokat csinálunk.

Valahol azt olvastam, menj olyan szemmel a plázákban, mint a múzeumokban. Ezt sikerül megvalósítani.

Barbara: Nem kötnek le annyira a ruhák, és talán jobban tudom, mi az, amit szeretnék tényleg magamon látni. A szezonális szabások, színek nem villanyoznak fel, sokszor csak úgy végiglézengek egy plázát, és semmi jót nem találok. Előtte előfordult, hogy próba nélkül vettem új ruhákat, vagy nem gondoltam át, hogy az adott felső milyen alsóhoz jó. Most már mindent átgondolok többször is, hogy minden variálható legyen.

Ami nehézséget jelenthet, hogy azért a harmadik nyaraláson már nem szeretek ugyanazokban a szettekben szerepelni a képeken, mint előtte két alkalommal is. Így előfordul, hogy olyan ruhákat is kiselejtezek, amelyeket évekig hordtam, és helyette szerzek valami újat.

A tudatosság átragadt az életetek más területére is?

Barbara: Mindenképpen, bár ebben segített a KonMari-módszer is. Mindenből annyi van pont, mint amennyi kell. Mindenből az maradt a lakásban és a szekrényben, amit szeretek, és szívesen hordok, használok.

Evelin: Más területen nem voltunk ilyen elszálltak soha. Utálok pazarolni. Élelmiszerekből és háztartási cikkekből sosem veszek feleslegeset. Kozmetikai termékekből sem képezek tartalékot, igyekszem csak olyat venni, amit el is használok.

Haladunk előre az úton – én lehet, hogy visszatérek a minimál ruhatárhoz, ami gyerekkoromban volt.

Evelin és Barbara kihívásáról a blogjukon olvashattok többet. Rendszeresen frissülő Facebook-oldalukon pedig sok-sok új fotót láthattok, stílustippeket, az öltözködéssel kapcsolatos hasznos tanácsokat is kaphattok.