Ha tetszett, oszd meg kérlek!
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Azt gondoltam, ezt a történetet majd te meséled el az unokáidnak. Úgy, ahogy volt. Nem pedig úgy, ahogy az én fejemben maradt meg. Töredékekben.

Azt gondolom, bolondnak nézhettél, amikor valamikor a főiskolás éveimben kijelentettem, hogy a szétkoptatott csípőfarmeremet legszívesebben bekereteztetném, és kitenném a falra. Szerettem. Gyűjtöttem rá. Az első ösztöndíjamat mind ráköltöttem. Persze, ki kellett pótolni, mert nem volt rá elég. Aztán szétkoptattam. Végül valószínűleg gyújtós lett belőle a vegyestüzelésű kazánban. Nem emlékszem száz százalékosan, de ez már csak így marad meg az utókor számára.

Ahogy a te kabátod története sem az eredeti, hiába mesélted többször is. Akkor kellett volna feljegyezni.

Akkor kellett volna…

Túl sok mondat kezdődik így az életünkben, és utána is. Mert mi az élet? Szavakból és képekből összerakott mozaik. Mindenkinek más szavak. Mindenkinek más képek. Ugyanarról az életről.

Szeretted azt az irhakabátot, amit én már talán nem is láttam. Vagy nem emlékszem.

Azt mesélted, rajongtál érte. Érthető, mert sokáig nem tudtad megcsináltatni, nem volt rá pénzed. Az első fizetésedig. Az egészet ráköltötted. Ki tudja már, hogy oldottad meg, hogy ne halj éhen. Biztos etettek a kollégák az ábécében, ahol pénztárosként dolgoztál.

Velem is ez van: a kollégáim sokszor etetnek. Ebédelni sosincs időm, agyam meg pláne. Mit egyek? Honnan? Aztán mindig kapok egy fél adag levest vagy salátát, némi köretet valakitől, csak ne fogyjak el. Téged is biztosan annyira szerettek, hogy adtak enni, csak legyen meg az az irhabunda, amire annyira vágysz.

A vágyat én is sokszor érzem. De mi lesz egy ruhadarabbal a vágy után? Mi történt azzal a bundával? Hová lett? Megették a molyok? Miért nem viselted később?

Még egy fotóm sincs róla.

„Te emlékszel rá? Hogy nézett ki?” – már a nagynénémet faggatom. Ő emlékszik.

„Irigy voltam, mert nagyon jól nézett ki benne. Én is voltam csinos, de annyira sosem voltam vékony, mint Eszterem. Világosbarna volt, nagygalléros, talán kicsit hosszú szőrű is. A zsebében volt egy-egy szál cigi, hogy ne menjen bele a moly. Na, arra pályáztam, de nem mertem sosem kilopni, csak mindig megnéztem, hogy ott van-e még” – írja.

Minden ruhadarab egy történet is egyben. Minden történet maga az élet. A kabátra ugyan nem emlékszem, de mesélni fogok róla az unokáidnak, akiket már nem ismerhetsz személyesen. Mert minden elmesélt történetben tovább élsz te is. Ez az öröklét titka.

Szeretlek, Anyuska!

Anyuról írtam többször is a VOUS-n, itt és itt.

(Visited 39 times, 1 visits today)

Ha tetszett, oszd meg kérlek!
  •  
  •  
  •  
  •  
  •