Március 8. a nemzetközi nőnap. A munkahelyemtől nem messze van egy fancy virágbolt, amelyben Valentin-nap után tegnap újra nagyobb volt a forgalom. Hazafelé utazva, a buszról láttam, hogy a Keleti pályaudvarhoz is hatalmas virágos standokat pakoltak ki. A nőnap azonban nem szólhat csak a virágról, nőként pedig nem szólhat azokról az apró ajándékokról sem, amelyekkel ilyenkor meglepjük magunkat.

A nőnap eredetileg a nők egyenjogúságáról és szabad munkavállalásáról szól. Ha a ruháinkat gyártó ruhaipari dolgozókra – főként nőkre – gondolok, akkor a 19. század sokszor közelebb van, mint valaha gondoltam.

A következő adatokat a ruhaipar átláthatóságáért küzdő brit Fashion Revolution kampányhoz készült fanzinból gyűjtöttem. A független magazinban számtalan érdekes és megdöbbentő adatot gyűjtöttek össze, amelyet aztán grafikával tálaltak. A végeredmény nemcsak informatív, de látványos is.

1. Nők a ruháink mögött

A világon 75 millióan dolgoznak azon, hogy új ruháink legyenek. Valószínűleg a nőnap ismeretlen számukra. Pedig 80%-uk 18 és 24 év közötti nő.

Suma Sarkar egy bangladesi ruhagyárban dolgozik. Özvegy, a férje egy gyártűzben hunyt el. Egy fia van, három nővére, a bátyjával és a szüleivel élnek együtt. A gyárban nadrágokat varr többek között a Primarknak és a Tescónak. Elmeséli, milyen körülmények között dolgozik, milyen koszosak – és gyanítom, a koszosság mást jelent, mint nálunk – a mosdók, mennyire ihatatlan a víz. Sokaknak romlik a látása a fényviszonyok miatt, sokaknak pedig a hallása a gépek állandó zakatolása miatt. A bőrüket sértik azok a kémiai anyagok, amelyekkel a textileket kezelik.

A videó hétéves, sok helyen változtak a körülmények, de ha így lenne, 2015-ben nem készült volna el például a The True Cost című dokumentumfilm.

Sajnos – egyelőre csak elmondások alapján – pontosan tudom, hogy nem kell Bangladesig, Kambodzsáig, Indiáig menni ahhoz, hogy a varrónők nehéz sorsáról beszéljünk. Nemrég láttam egy német dokumentumfilmet (erről még írok), amelyben egy német ruhamárkának bedolgozó román nőkkel készítettek interjút, akik Romániában embertelen körülmények között dolgoznak.

Mindeközben a márkának vannak német szakmunkásai is, akik a legmodernebb gépeken, a megfelelő körülmények között készítik a termékeket. A különbség? A varráshoz nincsen szükség modern gépekre, kiszervezhető Romániába is a munka, a kötőgépek viszont olyan fejlődésen mentek keresztül, amelyhez nagyon modern, új gépeket használnak a német gyárban.

Ha ruhákat vásároltok, mindig gondoljatok azokra a nőkre, akik előállították őket, és tiszteljétek a munkájukat.

2. Fast fashion márkák tulajdonosai a leggazdagabbak között

A világ 20 leggazdagabb embere közül hatan olyan céget vezetnek, amely milliószámra gyárt új ruhákat – Stefan Persson (H&M), Bernard Arnault (LVMH), Alice Walton (Walmart), Rob Walton (Walmart), Jim Walton (Walmart), Amancio Ortega (Inditex).

Ezzel szemben több millió ember gyárt új ruhákat, és egyikük keresete sem elég arra, hogy a legalapvetőbb szükségleteiket fedezni tudja. (Arról nem is beszélve, mennyit és milyen körülmények között kell dolgozniuk ezért a hét hat napján.)

3. Mennyit kapnak azok, akik a ruháinkat készítik?

Ha egy póló ára 29 euró, az azt készítő munkás ebből 0,18 eurót keres. Mire a póló eljut a boltig, 12 eurónál járunk (ebben benne van a teljes előállítási költség, adók, szállítási költség stb.). Az üzletek még 17 eurót pakolnak az árra. Így jön ki a 29 euró.

Ha a munkásoknak annyit fizetnének, hogy ne kelljen az életszínvonal alatt élniük, 1,57 euróval kellene többet fizetni ugyanazért a pólóért.

Sajnos az, hogy most valamiért többet fizettek, nem jelenti azt, hogy a gyári munkás, a varrónő kap többet. Ehhez a vállalatoknak teljesen átláthatóvá kellene tenniük a működésüket. Erre egyelőre nagyon kevés cég képes, ami felfoghatatlan, de igaz. A legtöbb cég arra hivatkozik, hogy nem tudják ellenőrizni az ellátói láncukat.

Mutatok egy példát egy teljesen átlátható cégre – KATTINTSATOK IDE!

Egészen elképesztő, de ha a ruha fotója alá görgettek, mindent megtudtok az alapanyagokról – minden egyes gomb, cipzár származási helye világos. A gyártási információk alatt le van írva, a gomblyukat ki, mennyi idő alatt, mekkora mennyiségű cérnával varrta ki. Sőt, az is le van vezetve, hogyan kalkulálták az árat. Elképesztő. Ha ez mind felkerülne a címkére, egy lepedővel kapnánk a ruhákat.

4. Mi a baj a mai divattal egy divattervező szerint?

Addig nem lesz változás, ameddig a vásárlók nem értik meg, „mégis mi kerül ezen ennyibe?”.
Addig nem lesz változás, amíg a vásárlók elhiszik, hogy attól a ruhától / felsőtől / cipőtől olyanok lesznek, mint az általuk követett példaképek (most éppen a bloggerek, vloggerek, Insta-sztárok, a szomszéd, a főnök, az a nő)!
Addig nem lesz változás, amíg MINDENT és AZONNAL akarunk.

Mit tehetünk?

A vásárlói szinten szerintem a legfontosabb, hogy tudatosabbá váljunk a ruháinkkal, öltözködésünkkel kapcsolatban. Ne vásároljunk csak úgy, csak a vásárlás élményéért. Ne vásároljunk folyamatosan azért, mert megérdemeljük. Azért, mert megtehetjük, hogy aztán viseletlenül álljanak a ruháink a szekrényekben. A használt ruháink amúgy sem kellenek senkinek, ezzel jobb, ha tisztában vagyunk.

A lényeg, hogy:

  • tudatosan vásároljatok, és amit megvettetek, azt használjátok is minél többször (legalább harmincszor),
  • vásároljatok másod- vagy harmadkézből – online vagy offline,
  • szerezzétek be az új ruháitokat ingyen egy ruhacserén,
  • járjatok utána, kik azok a hazai divattervezők vagy hazai cégek, akiket támogatni szeretnétek azzal, hogy náluk vásároltok.

A Fashion Revolution kampányról bővebben olvashattok a honlapjukon, ahol a #whomademyclothes lapokat is letölthetitek. Szelfizzetek vele, és tageljétek Instagramon azt a márkát, amelynek a működése szerintetek nem elég átlátható.

(Visited 290 times, 1 visits today)